Amikor elszántam magam, hogy én már pedig Budapesten fogom folytatni a tanulmányaimat, nem gondoltam bele, hogy pontosan milyen nehézségekkel is jár majd ez. Ugyanis nem elég az, hogy a felvételi, a kolozsvári vizsgaidőszak kellős közepén van, Romániába, csak július elején záróvizsgázunk. Ami még viccesebb az az, hogy a diplomát csak egy év múlva kapjuk meg. Természetesen nem egy szép díszkötéses diplomáról beszélünk, hanem egy csúnya narancssárga papírról, aminek a széle hullámosan van levágva.

Amíg megkapjuk a diplomát, egy igazolást állítanak ki, amiben benne van minden fontos adat, ami a hivatalos dokumentum kézbevételéig érvényes, azonban tudtam, hogy ez nem fog ilyen egyszerűen menni, már csak azért is, mert rólam van szó. Hihetetlen módon, a felvis határidő napján sikerült minden szükséges papírt kivegyek az egyetemről, szóval már csak a fordítás maradt hátra. Aznap 374 kilométert tettem meg és még éjfél előtt mindent fel is töltöttem. Persze hallottam azt, hogy a külföldieknek más a határidő, de őszintén nem akartam kockáztatni.

Aznap igazán büszke voltam magamra, hogy végig csináltam, ráadásul úgy, hogy reggel 9-kor telefonált a titkárnő, hogy mehetek a papírokért. Kolozsvár tőlünk körülbelül 3 órára van, viszont a busz, a közelebbi városból indult, édesapám dolgozott, szóval épp hogy találtunk valakit aki elvigyen, hogy aztán átszállással valahogy felkaszálódjak Kolozsvárra. Onnan még 2,5 óra vonatozás Váradig, még tiszta szerencse, hogy Romániába az egyetemisták ingyen utazhatnak, mert infarktust kaptam volna, ha ki kellett volna fizessem a gyorsvonatot. Váradon pedig sikerült mindent úgy elintézni, hogy a kicsi piros vonattal haza is tudtam menni, így már fél 10-kor a dokumentumaim, már a helyén voltak a rendszerben. Ja és még egy fun fact: a telefonom 20%-on volt, mikor elindultam otthonról és már Váradon 1%-al szenvedtem, hogy megtaláljam valahogy a fordító irodáját. Inkább nem is mondom, mennyi stresszt éltem át aznap.

Szóval, már csak várni kellett az eredményekre. Persze a valóságos apokalipszis a ponthatárok napján következett be, ugyanis egy komoly kapcsolatomnak lett vége aznap, így elég rendesen elgondolkodtam azon, hogy akarok-e én Pestre menni, szinte teljesen egyedül. Végül úgy döntöttem, hogy belevágok és bebizonyítom mindenkinek és legfőképpen magamnak, hogy megfogom tudni csinálni. Nem mondom, hogy teljesen tudtam örülni a bejutásnak, mivel nagyon váratlanul ért a szakítás, így az őrjöngés helyett maradtak a könnyek, viszont mikor elhatároztam, hogy nem adom fel az álmom és igen is Pestre megyek tanulni, akkor kicsit csitultak a dolgok.

De ezután, ami következett, azt még mai napig nem tudom, hogy csináltam végig. Szóval, találtam az egyetem weboldalán, valami furcsaságot. Röviden összefoglalva az volt benne, hogy a külföldi hallgatók is az alapképzéses diplomájukkal kell menjenek beiratkozni. Na mondom szuper, hát ez nem fog megtörténni, mivel azt majd csak egy év múlva kapom, biztos csak valami félreértés lehet. Naiv én…

Másnap azzal kezdtem a napot, hogy írtam a titkárnőnek a problémámról. A válasznak nem igazán örültem, ugyanis kiderült, hogy amit ott olvastam az nem ámítás, hanem ők tényleg nem vesznek fel a diplomám nélkül. Fasza, ennyit Pestről. Tovább kérdezősködtem tőle és mint megtudtam, elvileg Bukarestbe (!) az Oktatási Hivatalnál, pénzösszeg ellenében természetesen, kiállítják hamarabb is. Fontos megjegyeznem itt, hogy azért ért ennyire váratlanul ez, mivel nálunk az egyetemen azt mondták, hogy azt az igazolást elfogadják.

Otthonról, nem Kolozsvárról, röpke 13 óra busszal, plusz az a város nekem alapból sok. Nem voltam még soha, de éreztem, hogy ez biza nem fog menni. De nem adtam fel! Írtam az egyik tanáromnak, hogy nem-e tud valamit erről. Sajnos ő sem tudott erről semmit.

Gondoltam kiírom egy csoportba, biztos volt már hasonló szituációba más is. És igen!! Kiderült, hogy nem kell Bukarestig elmenni (hála az égnek), hanem Kolozsváron is eltudom intézni.

Be is mentem nagy reményekkel, befizettem az összeget és már csak a kérvény maradt hátra. Na viszont itt jött a probléma. A hölgy közölte velem, hogy az ünnepre való tekintettel (szerdán volt egy hivatalos ünnep, ezért megadták a hét hátralevő részét is), több időt vesz igénybe a folyamat (hát persze, szinte gondoltam). Mondom, oké nem gond, csak legyen meg.

Mindeközben párhuzamosan ment a kolis jelentkezés és a szociális pályázatra a papírgyűjtés. Olyan dokumentumokat kellett kikérjünk, amikről nemhogy én, hanem szüleim sem hallottak még. A csomó megtett út és értetlenkedés után, sikerült minden papírt beszerezni. Persze, mikor elbírálás után visszakaptam a javítani valót, enyhén elszörnyülködtem, ugyanis rengeteg hibát találtak és kevesebb mint egy hét állt rendelkezésemre, hogy pótoljam, ami otthon nálunk lehetetlen, mert minden papír legalább egy hét amíg megvan… Aztán mikor kicsit jobban beleástam magam, kiderült, hogy vannak olyan dokumentumok, amik ugyanúgy érvényesek több részhez, mert nálunk otthon kicsit másképp vannak a dolgok mint itt Magyarországon. Bár kicsit elgondolkodtam az életem értelmén, mikor megkérdezték, hogy miért szerepel a lakcímkártyámon az a bizonyos név édesanyám lánykori nevénél. Na igen, a sors iróniája, hogy engem, édesanyámat és nagymamámat is szinte ugyanúgy hívnak, ugyanis hagyomány szerűen visszük tovább, így érthető, hogy kicsit zavaró lehet, de azért mégis, nagymamámnak van egy második neve is, szóóóval….Jaj igen, megvoltak a papírok és ezután már csak a fordítás maradt hátra. És igen, minden meglett időben és el is fogadták.

Azért is volt fontos, hogy pályázzak, mert a kolinál ez is beszámított, így nagyobb esélyekkel indulhattam, nem mintha a bejutásim nem lett volna jó, de mégis kicsit biztosabbnak éreztem így. Szerencsére sikeresen bekerültem a koliba, úgy hogy lehet semmi értelme sem volt a rohangálásnak, mivel ha nem kapom meg a diplomám beiratkozásig akkor úszott Budapest.

Időben már ott tartunk, hogy egy hét (sőt még annyi se) választ el attól, hogy beköltözzek a koliba. Azon a héten minden nap felhívtam a kolozsvári irodát, hogy nincs-e valami fejlemény, mert arra a hétre ígérték a diplomát is. Szombaton akartunk költözni, de még szerdán, sőt csütörtökön sem volt biztos válasz. A legnagyobb gond az volt, hogy az iroda 9-kor nyitott, ha én akkor fel is hívom őket, sehogy sem érek fel busszal délre (az egyetemtől mikor vettem ki a papírokat, akkor volt a beiratkozás, így a titkárnő bent volt tovább). Szóval úgy, hogy nem tudtam biztosat, csütörtökön felutaztam Váradra, majd onnan vonattal éjszaka Kolozsvárra (azért tettem ekkora kerülőt, mert a vonat ingyen volt). Szerintem ekkora mákom, mint akkor nem volt még soha, ugyanis pont péntek reggel érkeztek meg a papírjaim.

Nagy büszkén a diplomámat szorongatva értem haza, közben elküldtem a fordítónak a dolgokat, azonban most mással rendeztem a hadműveletet, mivel az előző épp nem volt elérhető. De nagy szerencsémre, a fordítónak, volt uta Budapestre következő héten, így 1 nappal a beiratkozás előtt és 1 nappal a kolis beköltözésem után, megvolt minden. Úgy éreztem magam, mintha körülbelül üldöztek volna július óta.

A folyamat során többször is feltettem magamnak a kérdést: Tényleg akarom én ezt? Megér ennyi szaladgálást az egész? És megérte! Igazából nem tudom feladni, sose tudtam és bár tudatába voltam annak, hogy iszonyat nehéz lesz és a személyit már nem nevezhetem buletinnek, meg a golyóstollat pixnek (na jó, erről még mindig nem tudok leszokni), de erős vagyok és megtudom csinálni.

Így, hogy már eltelt egy tanév, nem mondanám, hogy egyszerű, mert valóban még mindig nehéz, de vannak dolgok amiért megéri küzdeni. Szinte teljesen egyedül új életet kezdeni egy új közegben eléggé nagy kihívás. Viszont én szeretem a kihívásokat és eddig szerintem teljesen jól boldogulok velük.

Liza