Mindig is féltem a magasságtól, gyerekkoromban még egy székre is féltem felállni. Most viszont a hatodik emeleten ülök az ablakba. Le fogok ugrani. Legalábbis tervezek. Már nem maradt senkim, egyedül maradtam.

Még emlékszem mikor a két legjobb barátnőmmel, Emmával és Lizával túrázgattunk. Akkor is megütöttünk magasabb pontokat, viszont mikor olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek és támogatnak már nem is érzek félelmet semmilyen téren. Fantasztikus időt töltöttünk együtt minden egyes kiruccanáskor.

Sajnos Emma és Liza leredukálódott csak Lizára. Ne kérdezzétek mi történt, mert én sem értem, egyszer csak megszűnt a barátság Emmával. De ennek következtében Lizával elválaszthatatlanok lettünk, mindent megoszthattunk egymással és mindig segítettünk a másiknak.

A hűvös éjszakában csöppet elmosolyodtam, s szinte elfelejtkeztem, hol is ülök. Igen, még mindig a hatodikon az ablakban. Mindig is fázós voltam és persze, hogy a nyár leghűvösebb estéjét választottam ki, hogy öngyilkos legyek, milyen ironikus nem? Bár az a tény, hogy ennyit töprengek rajta ez is azt árulja el, hogy nem akarom, hogy így legyen vége az életemnek.

Minden pillanatban egy újabb emlék ugrott be. Legtöbb boldog, azonban van egy, ami rányomta a pecsétjét az életemre.

Azt mondta szeret és hogy velem akarja leélni az életét, hogy gyereket akar és milyen szép pár leszünk. Hazugság. Az egész életem egy hazugság. Abból áll, hogy hitegetnek szép dolgokkal, amit maguk is tudnak, hogy soha nem fog bekövetkezni.

Volt egy barátom. Szinte öt évet voltunk együtt. Így visszagondolva nagyon boldog évek voltak, azonban valami megromlott. Még most is előttem vannak a történtek, minden egyes kis részlete. Négy és fél évesek voltunk mikor megkérte a kezem, ott ahol legelőször találkoztunk. A lemenő nap még utoljára megcsillant a régi sulink ablakain mikor kimondtam a boldogító igent és akkor abban a pillanatban éreztem, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon.

Egy könnycsepp óvatosan legördül az arcomon és én engedem, hogy miután átszeli az arcomat leessen a mélybe. Csak ülök és nézek magam elé, a nagy sötétségben és most ebben a pillanatban érezem magam úgy igazán magányosnak.

Szóval, felhúzta a gyűrűt az ujjamra, majd azzal a lendülettel felkapott és egyet pördített rajtam – tudta mennyire szeretem mikor ezt csinálja – és mikor letett, a kapualjból a barátaink rohantak ki boldogan körbevéve minket a gratulációkkal. A nagy ölelések között találkozott a tekintetünk. Próbáltam abba az egy pillanatba belefoglalni mindazt a szeretet és törődést amit nyújtott nekem az évek alatt. Meg persze belecsempésztem egy kis huncut nézést is amivel azt akartam megjegyezni, hogy nem hiszem el, hogy ezt mind ő hozta össze.

Akaratlanul is elmosolyodom.

Mindenki ott volt, aki számított csak egy ember hiányzott, Beni. Valahogy éreztem, hogy ha sor kerül ilyesmire, akkor ő nem lesz jelen kivéve, ha én szervezem. Igazából ő volt az a személy, aki átsegített nehezebb időszakokon és voltak pillanatok, amikor belegondoltam, hogy milyen lenne ha mi egy párt alkotnánk. De persze ezt mindig elhessegettem s meg is beszéltük ezt a párommal és eldöntöttük, hogy dolgozunk a kapcsolatunkon. És így is lett. Minden szép volt, olykor túl tökéletes is.

Mindenkivel szerettem volna megosztani a határtalan boldogságomat, aminek azt hittem soha nem lesz vége.

Azt hittem.

Már terveztem nagyban az esküvő részleteit. Annyit álmodoztam erről a pillanatról, hogy el sem hiszem, hogy végre itt van.

Egyre gyorsabban potyognak a könnyeim és teljes erőmből ordítok egyet a semmibe. A kezembe temetem az arcom és úgy zokogok tovább.

Furcsán ébredtem, úgy éreztem valami hiányzik és igazam is volt ugyanis egyedül találtam magamat az ágyban. Először csak értetlenül néztem körbe a szobába, de nyoma sem volt és a zuhany hangját sem hallottam. Vasárnap volt, ilyenkor nem kell dolgoznia.

• Merre vagy? – kiáltottam.

Semmi válasz.

• A konyhában vagy? – hagyta el a számat még egy kérdés.

Csend.

Idegesen szálltam ki az ágyból és körbejártam a viszonylag kicsi albérletünket. Sehol senki. Visszalépek a szekrényhez, hogy kivegyem a köntösöm és mint mikor valaki váratlanul szíven szúr úgy hasított belém a felismerés, hogy elment. Mármint végleg. A ruháinak a nagyobb része már nem volt ott se a cipői. Értetlenül meredek magam elé és nem tudom összerakni az egészet.

Mi történt tegnap? Mit csináltunk? Görcsösen próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de egyszerűen semmi különös nem történt, sőt jókedvűen feküdtünk le.

Belépek a fürdőszobába, onnan is eltűntek a dolgok, azonban a tükörre egy boríték volt ragasztva és az én nevem szerepelt rajta. Óvatosan levettem, visszasétáltam az ágyhoz, felültem, majd magam elé tettem a levelet. Hezitáltam. Nem mertem elsőre kinyitni, mert féltem mi lesz majd benne. Megcsalt? Lelépett egy másik nővel? Vagy csak elege lett belőlem? Miért nem beszéltük meg? Miért nem mondta, hogy valami nincs rendben? Nem értem.

Majd erőt vettem magamon és kinyitottam a levelet.

„Kedvesem,

nagyon szégyenlem, hogy így kell elmondjam, de már nem bírtam tovább. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy a kapcsolatunknak van jövője. Sok problémámat nem tudtam megosztani veled, mert folyamatosan azt éreztem, hogy bármiről legyen szó, mindig én voltam a hibás. Nem akartalak sírni látni épp ezért inkább elnyomtam magamban az érzéseket. Nem tudom őszintén mire számítottam, hogy ez mégis miként lesz életre szóló. A lánykérést, mostmár tudom, elsiettem és egy meggondolatlan döntés volt. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi legyen a kettőnk sorsa. 95%-ban úgy gondoltam, hogy már nincs értelme folytatni. Épp ezért így megkésve, de gondoltam ideje lépjek. Elég nyersnek hangozhatnak ezek a sorok, de ez van és én így döntöttem.

Én úgy láttam, hogy a mi kapcsolatunk ezelőtt egy évvel kezdett el lefele ívelni, azonban mindvégig reménykedtem, hogy jobb lesz. De nem lett az. A lánykérés volt az utolsó próbálkozásom, de azután is rosszul éreztem magam, sokkal stresszesebb lettem, de persze ezt próbáltam minél jobban leplezni.

Szóval az a helyzet, hogy én már nem szeretlek és úgy érzem elhalt bennem valami. Nem tudom ezt így folytatni.

Viszlát!”

A levél végére szinte teljesen eláztattam a lapot, majd idegesen összegyűrtem a papírt és teljes erőmből eldobtam. Majd észbekapva, hogy szinte ez az egyetlen dolog ami maradt tőle gyorsan utána siettem, óvatosan kibontogattam majd szorosan magamhoz öleltem. Abban a pillanatban a tökéletes világom teljesen összeomlott és ott találtam magam teljesen egyedül a padlón sírva egy papírdarabot szorongatva.

Hogy nem jöttem rá? Hogy lehettem ilyen vak? Mikor történt mindez? Miért érdemeltem ezt ki? Miért most, miért én? A sírás hullámokba tört rám és már a végére a levegőt kapkodtam. Az a kegyetlen mennyiségű stressz, ami hirtelen rámzúdult túl sok volt. Éreztem ahogy úrrá lesz rajtam a pánik és mindenem reszket. Nemsokára a fejem is borzalmasan sajogni kezdett.

Gyorsan elkezdtem a telefonomat keresni és benyomtam Lizát. Szinte egyből felvette én meg zokogva hebegve habogva próbáltam elmondani mi történt.

• Oké, nyugodj le, így nem értek semmit. Milyen levél? Fotózd le s küld el messengeren.
• Oké.

Befotóztam, elküldtem és vártam. Hosszú fájdalmas percek voltak azok és a sírásomat egyszerűen nem tudtam kontrolálni. Már egy félóra is eltelt és semmi válasz. Erőt vettem magamon és elkezdtem ismét Lizát tárcsázni. Semmi válasz.

Jó, ha nem Liza, akkor majd Péter fog segíteni. Foglalt. Hagyok egy hangüzenetet, hogy tudom dolgozik, de elég sürgős. Tíz perc után még mindig semmi válasz.

Oké, majd Beni. Ő tuti fel fogja venni nekem és biztos fog segíteni. 

Ki van kapcsolva. Kész ma mindenki ellenem fordult? Lehet, hogy ők tudták már és valójában az ő pártját fogják. Pár óra alatt elveszítettem mindenkit?

Csengetnek.

Na már csak ez hiányzott, ki lehet az? Nem vártam senkit. Ha megint valami telefonszolgáltatótól jöttek én biztos ki nem nyitom az ajtót.

A kukucskálón (nem tudom a pontos elnevezését) keresztül kinéztem. Teljesen megfagytam, de erőt vettem magamon és fordítottam kettőt a kulcson, kinyitottam az ajtót és vártam mi fog történni, ugyanis Liza, Beni és Péter álltak az ajtóm előtt csomó mekis kajával.

A csepp energiámat is összeszedtem, majd nagy nehezen megszólaltam.

• Azt mondta már nem szeret, értitek? Nem szeret! – akadtam ki teljesen lerogyva a szőnyegre és ismét elkezdtem sírni.
• Shh, gyere nyugodj meg, kérlek – rogyott le mellém Liza és a hátamat kezdte el simogatni megértően.

Liza félig átölelve próbált csitítani, a két fiú pedig teljesen megdöbbenve az egész látványtól, csak mereven álltak mellettünk, mint két testőr. Soha nem láttak sírni és főleg nem ennyire csúnyán, úgyhogy nekik is kellett egy kis idő, hogy feldolgozzák az egész szituációt.

Hosszú percek teltek így el, vagyis nekem úgy tűnt, egészen addig míg Beni meg nem elégelte a helyzetet, végre becsukta a bejárati ajtót, ami előtt több szomszédom is elsétált és pár másodpercet meredtek ők is ránk, aztán tovább álltak. Miután zárult az ajtó lehajolt hozzám, nagy nehezen felkapott és úgy összekucorodva, ahogy voltam a szőnyegen, elvitt az ágyig és feltett rá. Eközben Péter, aki a páromnak egyik legjobb haverja volt, még mindig ott állt az ajtóba.

• Téged már nem hozlak el az ágyig! – kiáltott oda Beni neki.

És mintha csak egy pár másodperces bambulásból eszmélt volna fel, végre megmozdult és elindult ő is az ágy felé.

Liza a táskájából kivett egy százas papírzsebkendőt és letette elém, mert úgy látta szükségem van rá. Pár perc alatt már papírgalacsinok hevertek mindenhol. Mindenki némán ült az ágyamon és várták, hogy lenyugodjak egy kicsit. Nem kellett semmit se mondjanak, már az is sokat segített, hogy ott voltak velem. Lassan már Liza is kezdett zsepiket tépdesni, mert nagyon elszomorította, hogy így lát engem.

Éreztem, hogy lassan le kell álljak ezzel a sírással, mert ez sehová sem vezet. Gyorsan kifújtam az orrom, megtöröltem a szemem, vettem egy nagy levegőt, majd beszélni kezdtem.

• Komolyan idejöttetek miattam? – néztem körbe és egy újabb sírás hullám akart lecsapni rám, azonban visszatartottam.
• Sírj nyugodtan, ha még szeretnél. Előttünk az egész nap – jegyezte meg Liza amire akarva akaratlanul is elnevettem magam.
• Szóval mit csinált ez az idióta? – kérdezte Péter, aki még mindig nem tudta feldolgozni, hogy a legjobb haverja így kicseszett velem.
• Semmit, szó szerint semmit. Arra keltem reggel, hogy nincs sehol, szinte az egész cuccát elvitte és ezt a levelet hagyta a fürdőszoba tükrén.
• Én ezt nem értem. Soha nem beszélt ilyesmiről nekem, igaz, hogy kicsit eltávolodtunk egymástól az utóbbi időben, mert elég sok volt a munkám, de akkor is mi ez a viselkedés? Nem tudom felfogni.
• Nyugi én sem.

Péter odasétál a szekrényhez és belenéz.

• Ezek még a tőlem elkért cuccok – nevetett fel, de azonnal abba is hagyta mikor tekintete találkozott Lizáéval. – Ööö azt hiszem, hogy ezeket én elviszem akkor.

Óvatosan levette a vállfákról az ottmaradt ruhadarabokat majd betette a táskájába.

• Amúgy próbáltad már hívni? – kérdezte Beni tőlem.
• Nem dehogy – szipogtam – örültem, hogy Lizával tudtam váltani pár szót.
• Az a pár szó enyhe túlzás, mert nagyon kellett koncentrálnom, hogy felfogjam mit mondasz – tárta szét a karját ironikusan.

Már nevetek. Annyira kínosnak tűnik az egész szituáció, ahogy engem pátyolgatnak. Kint ülve az ablakba, óvatosan kicsit jobban kihajolok, hogy lássam mi folyik lent. Egy néni épp sétáltatja a kutyáját. Hirtelen eszembe jut, hogy mi is akartunk egy közös kutyát. Milyen jó, hogy nem tettük meg, most ő is egyedül maradna.

Emlékszem az érintésére, a mosolyára, a kis tüsi hajára. Mindig röhögött rajtam és a storyaimon. Mindig megszólt, hogyha túlzok:

• Jaj, már megint van vagy 500 csomagom.
• Én meg már 500-szor mondtam, hogy ne túlozz.

Persze mindig röhögtünk együtt a végén, sose szánta sértésnek. Bár az nagyon sokszor gyengén érintett, hogy nem adott nekem igazat, szinte soha. Ha épp olvastam valami érdekeset és elakartam újságolni, a mondandóm végén mindig kaptam egy mosolyt, majd így folytatta:

• Igen, de…

Majd kijavította azt amit én mondtam. Miért is érint olyan gyengén ez az egész? Nagyon sokszor megbántott és igazából sokszor éreztem azt, hogy nem vagyok elég jó neki, hogy ő sokkal okosabb és mindent jobban tud. Kicsinek éreztem magam.

Miért is akarok én leugrani? Miért én kell húzzam a rövidebbet? Mégis én lennék a gyengébbik fél? Valószínűleg. Önbizalmam úgyis mindig padlón volt. Most sincs másképp. És ő sem adott számomra elég erőt, hogy megszokjam azt, hogy én is érek valamit.

Minket összeköt az élet, gondoltam annak idején. A párom lett a legjobb barátom és ez nagyon sokat adott hozzá a kapcsolathoz. És most nem csak a páromat, hanem a legjobb barátomat is elvesztettem.

Ezért is kéne mennem, elvesztettem a legfontosabb embert az életemből.

• Én eddig is tudtam, hogy bunkó, főleg hogy a lánykérésre se kaptam meghívót, pedig tudta jóban vagyunk – háborgott Beni.
• Jaj most ne kezdj újjal mutogatni, erre senkinek nincs szüksége. Azért vagyunk itt, hogy támogassuk! – terelte vissza Liza Benit a jelenlegi helyzetre. – Majd én felhívom.

Egyből vette is elő a telefonját és tárcsázta a számát. Annyira sokk alatt voltam még, hogy le sem tudtam reagálni amit mondott, nemhogy a telefont kiüssem a kezéből.

Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Robot.

Liza nem adja fel, újra tárcsázza.

Cseng. Cseng. Cseng.

• Háló? – hallatszott a hangja a telefonba.

Liza gyorsan jelzett, hogy senki meg ne szólaljon, majd kihangosította a telefont.

• Szia drága, bocsi, hogy zavarlak csak azért hívlak, hogy megkérdezzem nincs kedvetek esetleg egy közös vacsihoz? Olyan rég volt már ilyen közös találkozó, sőt Pétert is hívhatnánk – Péter motyogva, szemét forgatva reagálta le a hallottakat azt sugalva, hogy őt most minek kell belekeverni.
• Sajnos nekem nem alkalmas a ma este – fogalmazott röviden.
• Na fene, nem baj akkor esetleg holnap? Jól esne egy kis olasz kaja – sóhajtott Liza.
• Nekem is jól esne sok minden Liza – mondta nagy komolyan.
• Veled meg mi van ember? Hova tűnt a jókedv?
• Most így ébredtem.

Liza megelégelve a köntörfalazást, egyből a lényegre tért.

• Mit csináltál vele?
• Mármint kivel?
• Tudod te jól kivel. Szánalmas vagy bazdmeg, csinálod itt az ártatlant – háborodott fel mostmár teljesen.
• Liza, ez rám és rá tartozik. Senkinek semmi köze hozzá.
• Ez komoly? Szerinted mégis hol vagyok most? Teljesen tönkretetted. És egy levél? Komolyan?? Mi ez óvoda?
• Nem szeretnék veled erről beszélni.
• És mégis kivel fogsz? Nincs egy barátod se.
• Kösz szépen, aranyos vagy. De a lényeg az, hogy nem akarok semmit sem megmagyarázni. Én így döntöttem és ezt mindenkinek tiszteletben kell tartania.
• Tiszteletben tudnám tartani, ha elmagyaráznád pontosan mi történt, ami miatt ilyet csináltál.
• Gondolom olvastad a levelet, abban pedig minden benne van. Ennél többet nem szeretnék mondani.

Majd letette a telefont.

• Ő az akibe halálosan szerelmes voltál – mutogatott újjal a telefon felé Beni.
• Mondtam mellőzzük ezeket – szólt Liza ingerülten.
• Akkor is egy vadbarom.

Ökölbe szorítom a kezem. Ismét egy nagyot ordítok a semmibe és a sírás újra úrrá lesz rajtam. Az arcomat az ég felé emelem, mintha onnan várnám a megoldást. Ki tud nekem segíteni?

Hirtelen egy teljesen másik emlék villant be.

Benivel mindig olyan jókat beszélgettünk. Annyi hülyeséget volt képes összehordani, hogy már szinte sírtam a nevetéstől. Sokat volt szó a kapcsolatokról, hogy neki milyen szörnyű tapasztalatai vannak és annyiszor voltak vele köcsögök, hogy már ő is azon gondolkodik, hogy így viselkedjen az emberekkel, mert hát ne csak vele szívózzanak. Persze én mindig lebeszéltem erről és általában meg tudtam győzni.

Volt benne valami különleges, nem tudtam megmondani pontosan mi, de éreztem.

Benit a munkahelyemen ismertem meg, még mikor odakerültem egyszinten dolgoztunk, majd nemsokra rá előléptették és egy kisebb főnök lett belőle. Többek között én is az ő szekcióján dolgoztam. Sokat győzködött, hogy lépjek be az ő csapatába és legyek aktív tagja a projektjeinek. Kellett egy kis idő, de végül beadtam a derekam.

Eléggé nehezen tudok kibontakozni új emberek előtt, azonban vele minden olyan egyszerűen ment és már azon vettem észre magam, hogy nagyon jó barátok lettünk, olyan szinten, hogy előszeretettel szivattuk egymást.

A párom nagyon nem kedvelte őt és teljesen meg is értem. Én se díjaztam volna azt, ha neki egy közeli lány barátja lett volna.

Miért nem vettem észre, hogy elmúlunk? Túl naiv vagyok a szerelemhez és a bizalomhoz. Mindenkiben megbíztam, ezért vagyok most itt.

• Biztos én rontottam el valamit. Minden az én hibám – temettem a tenyerembe az arcom.
• Ezt most fejezd be jó? – szólt rám erőteljesen Liza
• Ne hibáztasd magad, ez csak őt minősíti. És ne is várja, hogy összefussunk, mert tuti behúzok neki egyet – dühöngött Péter.
• Nem érne annyit – mormogta Beni.
• Na jó ti ketten, fejezzétek be, ez senkinek sem segít. Tudod mit fogunk most csinálni?
• Na mit? – kérdeztem Lizától.
• Szépen megeszed ezt a mekis kaját mert elhűl és tudod, hogy aztán már nem az igazi.
• Nem vagyok éhes.
• Na menj el, ez nem kérés volt, hanem parancs!

Mondtam már, hogy miért szeretem Lizát? Pont ezért. Mindig összeszed, tudja mi nekem a jó és hogy mire van szükségem. Nélküle nem lennék itt. Ő volt az, aki igazán hitt bennem még akkor is mikor én nem hittem saját magamban.

Most miért nem vagy itt? Miért kellett elhagyjál te is? Valójában ez mind az én hibám. Egy óvatlan mozdulatnak köszönhetően, kicsit megingok. Gyorsan megkapaszkodom az ablakba. Ha igazán akarnám ezt, most csak simán belevetném magam a sötétségbe.

Lelkileg teljesen padlón voltam és a mekis kaja se oldotta a fájdalmat. Újra és újra játszódtak a történések a fejemben. Elrontottam. Mindenről én tehetek.

Az önmarcangolás mindig is nagy erősségem volt. Képes voltam mindenért is magamat okolni, még akkor is ha nem így volt. Borzalmas tulajdonság. De egy kapcsolat két emberen alapszik és én voltam az, aki nem volt elég nyitott ahhoz, hogy meghallgassam és megpróbáljak változtatni azon, ami őt nagyon zavarja.

De miért nem beszélt velem? Miért csinálta ezt? Teljesen tönkretett. Már nem érzem magam érző lénynek. Csak egy üresség maradt a lelkemben és az életemben is, soha nem leszek már egész.

Több órás sírás és tombolás után nagy nehezen lenyugodtam és fájdalomcsillapítók segítségével sikerült ledőljek kicsit. De még előtte megbeszéltük Lizával, Benivel és Péterrel, hogy mikor felébredek, akkor iszogatunk egyet a kedvenc helyünkön. Miután meggyőződtek róla, hogy elaludtam el is mentek.

A gyógyszer megtette a hatását, ugyanis teljesen kiütött, így jó mélyen aludtam. Nekem úgy tűnt, mintha már legalább egy napja aludnék, mikor telefon rezgésre ébredtem. Kábán felültem az ágyba, majd elkezdtem keresni a készüléket.

Ismeretlen szám. Nem vettem fel. Mikor végre abbamaradt a csengés, feloldottam a telefonom és ránéztem a nem fogadott hívásokra.

• Óh te jó ég! – kaptam a szám elé.

Arról a telefonszámról már legalább 10 hívásom volt. Döbbenten meredtem a képernyőre mikor ismét csörögni kezdett. Felvettem.

• Bíró Tamarával beszélek? – kérdezte egy rejtélyes hang.
• Igen, én lennék az. Miben segíthetek?
• Sajnos rossz hírem van. Ferencz Liza, Bajor Benedek és Kátya Péter balesetet szenvedett.

Ahogy ezt kimondta, hirtelen forogni kezdett velem a világ, egy pillanatra szerintem a szívem is megállt. Olyan élesen hasított belém a fájdalom, mint még soha.

• Itt van még? Tamara?
• Igen, itt vagyok – szedtem össze azt a kevés erőt, ami még maradt bennem. – Mennyire komoly? Mi történt?
• Karambolozott két kocsi és a nagy sebesség miatt elsodorta az ő kocsijukat is. Ők nem csináltak semmi rosszat, csak rosszkor voltak rossz helyen. Több kocsinak is nekiütköztek és egy kirakatba kötöttek ki. Péter és Benedek sajnos nem élték túl az ütközést.

A telefon kiesett a kezemből és teljesen megsemmisülve meredtem magam elé. A sokktól sírni sem bírtam. Levegőt is elfelejtettem venni. A mellkasomhoz kaptam. Egy iszonyatosan nagy nyomást éreztem, egyszerűen nem jutottam levegőhöz. Még mielőtt teljesen elvesztettem volna a látásomat is, hirtelen észbekaptam. Liza! Mi van Lizával?

• Liza! Lizával mi van? – kaptam fel gyorsan a telefonom,
• Ő szerencsére túlélte, azonban súlyos sérülései vannak és jelenleg kómában van.
• Muszáj lássam! Most azonnal bemegyek! – ordítottam bele a telefonba.

A görcsös sírás és a borzalmas nagy fájdalom ismét úrrá lesz rajtam. Ez is az én hibám, ha nem jönnek hozzám ez nem történik meg. Megöltem két embert, a legjobb barátaimat. Megbillenek a párkányon. Egyre erősebben éreztem a késztetést, hogy tényleg elengedjem az ablakot..

• Ferencz Lizát szeretném látni most azonnal! – ziháltam a nővérnek.
• Sajnos várnia kell, még nem mehet be hozzá.
• Engem ez nem érdekel, most azonnal látni szeretném, és nem érdekel mit mond én bemegyek hozzá – erősködtem.
• Kérem hölgyem, értse meg, hogy ez nem így működik.
• Ön meg értse meg, hogy a legjobb barátnőm, aki tőlem tartott hazafelé, súlyosan megsérült és én nem vagyok hajlandó egy percnél is többet várni, hogy láthassam! – osztottam ki.

Nem is vártam többre, rohanni kezdtem. Céltalanul, mert azt nem tudtam, hogy pontosan melyik korterembe van. Nagy nehezen megtaláltam az intenzív osztályt. Már alig kaptam levegőt, de csak futottam tovább és próbáltam kideríteni vajon hol lehet.

Nem találom. Elvesztettem. Magára hagytam őt is. Mindenkit cserben hagytam. Megsemmisülve indultam vissza az információs pulthoz.

• Mostmár hajlandó megnyugodni és várni, míg bemehet? – kérdezte csípőre tett kézzel a néni.
• Nem, tudni akarom hol van! Látni akarom!
• Várjon, rákérdezek.
• Ez eddig nem jutott eszébe?

Ahogy elfordult gyorsan kezembe kaptam azt az ívet, amin a sürgősségivel behozott betegek vannak. Mire visszafordult, hogy tájékoztasson a fejleményekről, én már rohantam is a 303-as korteremhez. Mikor odaértem egy pillanatra megtorpantam. Nem tudtam, hogy fel vagyok-e erre készülve, hogy így lássam őt.

Erőt vettem magamon és benyitottam.

Nyomasztó, korházi légkör fogadott. Fehér falak és az egyedüli hang, amit hallani lehetett az a gépek zúgása és jelzése. Stabil az állapota. Ahogy Lizára tekintettem, egyből elkapott a sírás. A szám elé kaptam. Ez mind az én hibám. A feje fehér fáslival volt körbekötve. Törött kéz. Lassan szuszogott. Közelebb léptem. Megfogtam a kezét és odasugtam neki:

• Itt vagyok már. Mostmár minden jó lesz, ígérem.

Óvatosan a karja mellé hajtottam a fejem.

Zokogok, nem tudok uralkodni a könnyeimen. Hogy történhetett ez? Egyszerre veszítettem el szinte mindent. Péter és Beni nem érdemelték ezt meg, csodálatos jövő állt előttük. És én elvettem ezt. Meg se tudtam köszönni azt a sok törődést, amit kaptam tőlük. Azt a sok átbeszélt éjszakát, a csomó szép emléket. Nem tudom megbocsátani ezt magamnak. Egyszerűen képtelen vagyok.

Ajtónyitásra ébredtem. Liza szülei.

Az édesanyja hangos jajgatásba kezdett mikor meglátta egyetlen lányát a korházi ágyon. Odarohant, simogatni kezdte az arcát és már-már fájdalmasan ébresztgetni próbálta. Egy ideig próbáltam hozzá beszélni, mondván, hogy ez nem segít, de egy idő után feladtam. Ő is elveszett a fájdalomba pont mint én. Édesapja némán odalépett hozzá, majd óvatosan megfogta feleségét és arrább húzta és megölelve próbálta csitítgatni. Érezte, hogy most neki kell erősnek lenni, mert másképp nem lesz jó vége.

• Mi történt? – fordult felém Liza apukája.
• Autóbaleset, két kocsi karambolozott és beléjük ütköztek.
• Mit kerestek a város közepén? Munkába kellett volna legyen.
• Tőlem tartottak haza, a párom elég csúnyán faképnél hagyott és jött Péterrel, meg Benivel vigasztalni… - nem volt alkalmam befejezni a mondókámat, mikor az édesanyja közbevágott.
• Te tehetsz erről!

Az arca egyből megváltozott. Láttam a szemébe a dühöt.

• Nem tehet róla, ne butáskodj. Nem ő ütközött beléjük.
• De igen! – erősködött – Ha nem mentek volna hozzá, akkor nem történik ez meg.
• Én nagyon sajnálom…- tört ki belőlem a sírás.
• És én azzal mit érek? Örökre tönkretetted a lányom életét!

A szavai csak úgy hasítottak belém és bár a saját gondolataimat hallottam vissza mégis sokkal jobban fájt, hallani is őket. Kezdtem mégjobban összezuhanni. Nem bírtam tovább, el kellett onnan mennem. Gyorsan.

Kiviharoztam a korteremből.

Péter és Beni szüleibe ütköztem a váróterembe. Szótlanul és maguk elé meredve ültek. Némán odasétáltam hozzájuk.

• Iszonyatosan sajnálom. Fogadják őszinte részvétemet.

Péter édesanyja felnézett rám. Üveges tekintetét rámszegezte, majd csak ennyit mondott:

• Nincs szükségünk a sajnálatodra, örülnénk ha most békén hagynál minket, van elég bajunk.
• De én segíteni szeretnék…
• Mit akarsz mégis segíteni? Te hogy nem voltál a kocsiba?

Erre már mindenki felkapta a fejét. Ismertek engem, többször is voltam már náluk látogatóba.

• Én otthon voltam, tőlem tartottak hazafelé.
• Chh… hát persze – forgatta a szemét az édesanyja.
• Nem szeretnék konfliktust, én csak azt szerettem volna mondani, hogy ha bármiben segíthetek, akkor nagyon szívesen.
• Köszönjük, elég volt ennyi is, mostmár elmehetsz.

Teljesen megalázva álltam előttük. Nem értettem mit csináltam rosszul. Biztos ők is azt gondolják én tehetek róla. Hát persze. Senki nem kíván már látni engem. Teljesen egyedül maradtam. Nem kellek ide, nem kellek senkinek. Az egyik legfontosabb ember, akire mindig számíthattam, elhagyott. A legjobb barátnőm pedig kómában fekszik a korházban. Ha felébred ő sem akar majd látni többet. Ha egyáltalán felébred.

Mély levegőt veszek. Felnézek a csillagokra. Körbenézek. Teljesen másnak látom a kilátást. Van benne valami szép és egyben leírhatatlan. Lóbálni kezdem a lábam. Milyen jó is lenne újra gyereknek lenni, akkor minden sokkal könnyebb volt. Enyhén elnevetem magam. Hát nem ironikus ez az egész?

A korházból hazafele, már szinte teljesen megszűntem létezni. Nem éreztem semmit. Csak a nagy ürességet, ami átjárta az egész lelkemet.

Hazaértem. A nyomasztó környezetem fogadott. Itt kezdődött minden ma reggel. És itt is fog véget érni. Kinyitottam az ablakot és beszívtam a friss levegőt. Lenéztem, meg is szédültem kicsit. Megkerestem a kis székemet, majd kiültem az ablakba.

Szóval itt vagyok most. Teljesen egyedül. Nem maradt senkim. Újrakezdeni teljesen egyedül nem fog menni.

Vettem egy mély lélegzetet, lehunytam a szemem. Éreztem a nyugalmat, a lelki békét. A változást, ahogy végbe megy bennem.

Hirtelen megcsörrent a telefonom. Teljesen elfelejtkeztem róla, hogy a zsebemben van. A korház az. Hezitálok, nem merem felvenni. Végül megnyomom a zöld gombot és a fülemhez emelem.

A szám elé kapok. Kinyomom a telefonom. Már tudom mit kell tennem.